Hétkor kellene kelni, szokni az ébredést, a korai órákat, ha végre sikerülne új munkát találni, az is már késő lenne, az átállás meg maga a pokol, edzeni kellene. Meg enni, tegnap elfogyott a gumicukor. Hogy azt mennyire utálom, cukor, ami gumi állagú, mekkora baromság, mégcsak jó íze sincs. Enni kéne.

Érdekes álmom volt, ott volt ő, akire sosem emlékszem ébren, csak a hiánya csap meg, de álmomban még tudom, hogy ő az, vele teljes minden, természetes, hogy ott van, a mi világunkban, ott persze sosem vagyok éhes. Visszaalhatnék, csak tíz percre, a szundi majd kelt, de már fél nyolc is elmúlt, és valamit enni kéne.

Lassan tápászkodok fel, ágy helyett matracon alszom, mert az az ágy, amiben megbíznék, hogy elbírná a súlyom, az a pénztárcámnak nehéz. Ronda és gagyi ágyat vehetnék, de azt minek, szeretek a földön aludni, mintha a magam vendége lennék, tetszetős. IKEA-matrac, jóféle kemény, megtartja a hátam, még sincs deszka-érzése. Recsegek-ropogok, épp csak nem kong a testem, mondjuk ahhoz üresnek kéne lennie. Megmozgatom a tömegem, kiropog a térdem, vállam, nyakam, csípőm, bokám, óvatosan lépek egyet és még egyet, miniket, a combom zavar, zsírral telt zsákok, nevetséges, villan át az agyamon, és hogy valamit nagyon enni kéne már.

Átöltözés, vécé, kézmosás, kontyba fogott haj, arcmosás, fogmosás csak kávé után, enni kéne. Ablakokat nyitok, az összeset bukóra, bekúszik a nyálkás reggel, esőre áll az idő, megint úgy érzem magam, mintha Mordorban élnék, de azért itt jobb és több a kaja, legalábbis a kenyér nem kukacos. Szinte vágyom a fekete sziklák és füst után, az orkok bűzére, de aztán lehet, hogy ott csak még éhesebb lennék, nem tudom, de most enni kéne.

A reggelt olvasással kezdem, olvasni fontos, rá kell szokni, mint a sportra, ez az agynak és a léleknek sport, belehelyezkedni más nyomorába, kitekinteni másképp valós világokba, próbálgatni magam szerelmesen, kalandorként, merészként és gondtalanként. Könyv mellé jól esne elropogtatni valamit, de csak a második kávét iszom, az legalább édes, oldalanként kétszer hasít belém, hogy enni kéne.

Egy óra vagy ötven oldal, ez az alku, attól függ, mit érek el előbb, könyv-, koncentráció- és futárfüggő. Vajon ma milyen Smart-food érkezik, nem tudom, nem nézem meg sosem, legyen meglepetés, a csokipuding és a kekszdarás túró a legjobb, enni kéne, a reggelit, ahhoz mindig van zöldség, azt nem szeretem. Lapozom a könyveket, az Európások komolyak és szépek, az Agavésok a jövőből valók, hülye tördeléssel és szórakoztató tartalommal, még mit nem, valami régit kéne, porszagút és bölcset forgatni, nem visz rá a lélek, enni kéne.

Ma sincs meg az ötven oldal vagy az egy óra, annyi baj legyen, legközelebb. Pakolok, megigazítom az ágyat, feszítem a fotelokon a takarókat, olcsók, de puhák, sosem ülök rájuk. A könyvespolchoz lépek, alig olvastam valamit a polcról, kiveszek párat, átpakolom, szín vagy kiadó vagy szerző neve szerinti sorrendbe, nők és férfiak vegyesen vagy külön, a szépeket megcsodálom, a rondákon botránkozom, enni kéne, már reggeli idő van.

Csönget a futár, lábujjhegyen rohanok, mert az biztosan nem hat földrengés-szerűnek, sarokkal rosszabb lenne, enni kéne, hamarosan lehet, átveszem az ételt, mosolygok, a mosolyom mű, álomtól ráncos, a szám körül a bőr ócska, üvölt napfény és vitaminok után. Berohanok a konyhába, sosem tépem a zacskót, kicsomagolom a tartalmát, a zacskó jó lesz szemetesnek, nekiesek az ételnek.

Az első falat finom, sokízű, a másodikra érzem az állagot, friss gyümölcs roppan a fogam alatt, mállik szét a nyelvemen, a harmadikra érzem, hogy pont elég hideg, a negyedikre, hogy a fogamba akad egy málnamag, az ötödikre elvesznek a szagok, csukott szemmel nem tudnám, mit eszem. A hatodikra kikopnak az ízek, hetedikre az állag, nyolcadikra a hőmérséklet. Kilenc falat után semmi nem marad, csak a térfogat, a fogaim serény munkája, nem emlékszem, mi volt a reggeli, mi volt az ebéd, mi volt a vacsora vagy tízórai, sorra bontom őket fel. Kettőt hagyok meg az ötből, elmosogatok, letörlöm a pultot, Ágnes asszony leszek, a lepedő a pultom, ahányszor a konyhába lépek, letörlöm.

Munkához kell látnom, most van egy kevés, meg ugye a saját ambíciók, meg a szívességek és ajánlatok, az elvárásokról nem is beszélve.

Telik az idő, egy óra, kettő, három felé még nem történt semmi.

Láttam videókat, hallgattam podcastokat, bámultam az ablakomon ki. Három óra az sok, elég idő, hogy egyek megint, kimegyek a konyhába, áttörülöm a pultot, eszem, ami reggel óta maradt. Egy óra, ha múlt, nem baj, este majd nem eszem, kalóriában még jó leszek, nincs baj.

Csinálok kávét, harmadikat, főzök teát, sok citrommal és édesítővel, gagyi ovitea, édesillúzió. Visszaülök az asztalomhoz, most aztán már dolgozom. Kisüt a Nap egy picit, a lakás vidáman lélegzik körülöttem, csak én húzom fel a vállam, a nyakam eltűnik, nem tekintek fel a monitorból. Fázom, de kell az oxigén, nyitva hagyom az ablakot, felveszek sálat és frottírköntöst.

Seperc alatt elfogy a kávé és a tea, peregnek az órák, a második kanna tea is, még a számban tartom az utolsó kortyot, de nincs íze. Ütemesen lüktet bennem, hogy enni kéne.

Az árnyékok tesznek egy félkört a szobában, a Nap a szemközti iskola mögé bukik, már sötét van, vége a napnak. Nem bírom tovább, kutakodom. Olcsó kaja kéne, ami nem számít. Az almás kosarat nem érintem, rizst főzök, filléres virslivel, tömöm magamba, a torkomat perzselik a rizsszemek. Ez sem elég, iszom vizet, majd attól betelik a gyomrom, de nem. Korgok, remeg a gerincem, reszket a térdem. Rendelhetnék még ételt, de a gondolatra is feszül a mellkasom, aprókat szúr a tüdőmbe, levegőnek már csak alig jut benne hely.

Korog a gyomrom, már az almára is ráfanyalodom, bezártak a boltok, rendelni nincs elég pénzem. Bort töltök, az mindig van itthon, igényesebbek mint a virslik, iszom, mint a megváltást, elhiszem, hogy Krisztus vére, pedig egy percig nem hittem semmiben sosem, igazából most sem, csak várom, hogy fejbevágjon, hogy elmulassza a korgást, engedjen levegőt a mellem mögé.

Telik az idő, szivárog a vérembe, fogat mosok, majd holnap tusolok, bedőlök az ágyba. Nézem magam mellett a könyvhalmot, Jelenkorok, Magvetők és Librik. Átfordulok a másik oldalamra, a laptopon benyomok egy Poirot részt. Nem marad meg semmi belőle, csak a zene. Alvás előtt még megfogalmazom magamban, hogy holnap időben kell lemenni a pékhez.

A diétázás nem tűnik nagy kihívásnak: kevesebbet kell enni, mint általában, és kész. De egy sor buktató leselkedik ránk, amelyek kibillenthetik ezt az egyszerűnek tűnő folyamatot. Ilyenek a potyakalóriák, a vitaminbevitel figyelmen kívül hagyása, és az, hogy bár a testünk más módon kényszerül az önfenntartásra, nem alakítjuk úgy az életünket, hogy az neki megfelelő közeget biztosítson.

Az életem fele sikertelen fogyókúrázással telt, ezért bőven akad tapasztalatom arról, milyen hibákat követhet el az ember, ha éppen azért küzd, hogy változtasson önmagán. Korábban már írtam róla, milyen visszás szokások nehezítik a dolgunkat, most ezt a listát folytatom.

A főétkezéseken túl nem figyelsz arra, mit eszel

Figyelsz arra, hogy kásával indítsd a napod, ebédre fitneszsalátát ropogtatsz, vacsorára almát szeletelsz. De azért a délelőtti kávé mellé becsúszik egy csoki, a délutáni mellé egy fánk, esetleg az alma mellé Aperolt szürcsölgetsz az esti filmezéskor. Ennek fordítottja, amikor egész nap vizet iszol, hogy este befalhasd a megérdemelt sajtospizzát somlóival.

A cél a kiegyensúlyozottság lenne, és a megfelelő számú kalóriabevitel. Ha átvered magad azzal, hogy pedig te jól eszel, és csak pislogsz, miért nem olvadnak rólad lefelé a kilók, érdemes alaposabban figyelned magad, nem veszel-e magadhoz, akár öntudatlanul is potyakalóriákat.

Csak a matek számít, a minőség nem

Ha vagy olyan ügyes, hogy ki tudod számolni, hogy egy nap kevés kalóriát egyél, akkor is kérdés, hogy milyen összetételű lesz az, amit megeszel. Nem csak arra gondolok, hogy az 1400 kalória egy Big Mac menüből és poharas fagyiból áll-e, hanem hogy mennyire változatos, mennyire tápláló ténylegesen az, amit elfogyasztasz. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy ízetlen, „üres” ételeket eszünk, amelyekben nem csak a kalória kevés, hanem minden más.

Ha úgy érzed, étkezések után hiába van teli a gyomrod, mégis éhes maradtál, kezdj gyanakodni: vajon vittél be elég vitamint? Lehet-e olyan ásványi anyag, amire kifejezetten éhes a szervezeted? A testünk egy bámulatos, precíz szerkezet, és jelzi, ha szüksége van valamire. Könnyen belátható, hogy ha almán és puffasztott rizsen kívül mást nem eszel, brutális hiányérzetet okozhatsz, amelynek jobb esetben csak falásroham, hosszabb távon, rosszabb esetben egészen komoly testi tünetei alakulhatnak ki. Takács Hajni dietetikus nagyon izgalmas tartalmakat oszt meg arról, hogy milyen ételekből milyen vitaminokat, értékes tápanyagokat nyerhetünk, és hogy mi mindenre kell figyelnünk, hogy kiegyensúlyozottan étkezzünk.

Nem változtatsz az életeden

Ha az étkezésed kapcsán mindenre gondosan ügyelsz, akkor már majdnem jó úton jársz – de ez még nem elég. Érdemes figyelned arra, hogy eleget alszol-e, van ideje a szervezetednek pihenni! Fontos, hogy alakítsd úgy az életed, hogy legyen időd és energiád az étkezésedre ügyelni, pl. ténylegesen tarts étkezési szünetet!

Mégis, ami talán a legfontosabb: épp csak annyi figyelmet szentelj az étkezésnek, amennyit szükséges, de ne forogjon körülötte az életed! Ha folyton az evésen kattogsz, hogy mikor mit csináltál jól, és milyen hibákat vétettél, abba könnyen belezakkanhatsz, kudarcélményt generálhatsz magadnak. Ennyit nem ér az egész.

Ezután már nincs is más feladat, mint kitartani! :D

Amikor az ember életmódot vált, két dolgot hall rendszeresen: „az a kicsi semmit nem jelent”, vagy hogy „minden apróság számít”! Tisztázzuk végre, mikor melyik érvényes!

Gondolom neked sem ismeretlenek az állítások, miszerint „apránként, lépésről lépésre kell változtatni”, „egy kocka csoki még nem a világ”, vagy pont hogy „az önmagában semmit nem ér, ha vacsorára keveset eszel”, „fél óra mozgás olyan, mintha nem is történt volna semmi”. Rendszeresen felmerülő kérdés, hogy a kicsi mennyire és mikor számít, már ha számít egyáltalán.

Számít, persze, de főleg akkor, amikor a sok kicsiből lesz egy nagyobb, több, hangsúlyosabb. Vegyük sorra!

Potyakalóriák tekintetében számít a kicsi, de nem az teszi tönkre a diétád

A fogyás, ha végtelenül leegyszerűsítjük, egy egyszerű matematikai feladvány: kevesebb kalóriát kell bevinni a szervezetbe, mint amennyit az használ, és csökkenni fog a súlya. Az, hogy kinek mennyi kalóriabevitel szükséges a stagnáláshoz, egyénenként eltérő, de minden esetben, ha a fogyás a cél, a módszer, hogy valahogy kevesebb kalória kerüljön be a szervezetbe, vagy többet hasznosítson a testünk.

A kicsik, önmagukban ártatlanok, egyetlen nap azonban egy egész étkezésre valót össze lehet gyűjteni belőlük. Ha a reggeli és a délutáni kávét bő tejjel iszod, nasinak csak két kocka csokit eszel, este pedig megiszol egyetlen pohár bort, már egy rendes étkezésnél tartasz kalóriaszámban. Nem baj, ha tejjel szereted a kávét, az sem, ha jól esik néha egy pohár bor, vagy ha megkívánod az édességet, csak tudd, hogy egy napra legfeljebb egyetlen potyakalóriát tartalmazó étel vagy ital jusson.

Minden meg nem evett falat egy sikertörténet!

Tagadhatatlanul jó élmény, amikor sikerül megállni a felesleges evést, de ez önmagában nem megoldás, ráadásul könnyű átesni a ló túloldalára. Az, hogy fél napig éhezel, utána pedig egyszerre falod be a napi adagot – még ha matematikailag rendben is van – nem egészséges, és pont nem segít az életmódod javításában. Nehezebb dolga lesz a testednek, hogy megeméssze a nagy adagot, ráadásul, ha nap végére ütemezed a falást, az alvásminőséged is romlani fog.

Sőt, azt gondolom, hogy akinek kifejezetten nagy a súlyfeleslege, ameddig össze nem szűkül a gyomra, nem áll át az egészséges ételekre, kifejezetten érdemes is a kedvenc csemegéiből néha enni egy keveset – különben olyannyira kiéhezik rájuk, hogy elkerülhetetlen lesz a falásroham. Az általam fogyasztott Smart-food ételek pl. kifejezetten úgy állnak össze, hogy mindig tartalmaznak édességet, ezért ezt fogyasztva csökken a csoki utáni sóvárgásom (főleg amikor a fogások tartalmaznak étcsokit).

Elég a 20 guggolás vagy sem?

Ha egy éve legfeljebb a sarki boltba sétáltál le, oda is hetente maximum egyszer, akkor persze, hogy elég a rendszeres, kevés mozgás. Nem érdemes egyből sokórás, súlyzós edzésekkel kezdened a formába lendülést, eleinte szoknia kell a testednek, hogy használva van, újra kell építeni a hosszú tétlenség miatt leamortizálódott izmokat, amelyek a nem kis súlyt tudják mozgatni. Eleinte, ha naponta keveset mozogsz, bevezetsz egy 10-15 perces tornát, már sokat segít. Ha a tested és a lelked is belelendült, természetesen érdemes újabb „kicsikkel” növelni az addigi adagot.

A kicsik igenis számítanak, de nem érdemes nekik túl nagy jelentőséget tulajdonítani. A kulcs a kiegyensúlyozottság, a fokozatosság és az önuralom – legyen szó arról, hogy ne váljunk nihilistává, de ne is akarjunk mindent kapásból elérni.

Minden élethelyzet tartogat tanulságokat – hatalmas közhely, mert igaz. A kövérségnek a sok-sok árnyoldal mellett vannak olyan hozadékai is, amelyek a hasznomra váltak. És bár mindent megteszek a változtatásért, igyekszem kihasználni azokat az előnyöket, amelyeket ez az állapot tartogat. 

Viszonylag komoly étkezési zavarral élek együtt kiskorom óta, mindig is kövér voltam. Tavaly ősszel határoztam el, hogy végre összeszedem magam, és változtatok az életemen, nem csak ímmel-ámmal, hanem gyökeresen. Nem csak a fogyás a cél, hanem az egészséges élet. Azóta legalább hetente mozgok valamit, egyre gyakrabban tornázom (egy dechatlonos súlyzós edzéstervet kombinálok Rubint Réka régi, viszont igencsak hatásos alakformáló tornájával), eszem a Smart-food minőségi ételeit, pszichológussal és Lukács Liza könyvével külön gyúrok az agyamra. Az áttörés még várat magára, de a folyamat elindult. Addig is a jelenlegi állapotommal kell kibékülnöm, ehhez igyekszem észben tartani, hogy nem csak elvett tőlem a kövérség, hanem rengeteget is adott.

Hamar megtanultam együtt érezni másokkal

Rendkívül szerencsés vagyok, ezt leszögezném a legelején. Kiskorom óta, hiába voltam kövér, nagyon keveset bántottak a kortársaim. Azt gondolom, hogy átlag kövér kisgyerekhez képest, kevesebb beszólogatásban, megalázásban volt részem. Ezzel együtt a kiközösítés és a kigúnyolás nem ismeretlen fogalmak. Amikor még kisebb voltam, nem is tudtam kezelni ezeket a helyzeteket. Sírtam, vagy mértéktelen düh töltött el, amely úgy és akkor szakadt ki belőlem, amikor és ahogyan a legkínosabb volt.

Mára, hogy tetemes mennyiségű időt és energiát öltem az önfejlesztésbe, inkább látom a hasznát. Ezek a tapasztalatok sokat segítenek abban, hogy ma nagyobb türelemmel és empátiával tudjak fordulni az emberek felé – mert már tudom, milyen érzés, ha bántva vannak, felismerem, hogy egyes abszurd reakciók miben gyökereznek, tetten érem az ő viselkedésüket, és olykor-olykor már jól, akár támogatóan is tudok kapcsolódni hozzájuk. Ez nem menne, ha nem próbáltam volna ki, milyen az ő cipőjükben.

A rosszfej embereket villámgyorsan kiszúrom

Tetszik vagy sem, de az emberek kedvesebbek a szépnek és vonzónak tartott emberekkel, pozitívan torzítják a szép emberekhez kapcsolódó tulajdonságokat. Aki szép, biztosan okos és kedves is, melegszívű, vidám és törődő és a többi (kinek mi, ugye). Éppen ezért, mivel én kapásból nem ilyen reakciókat váltottam ki az emberekből, hamar megtanultam kiszúrni az árulkodó jeleket. Az emberek az undorukat és megvetésüket rosszul leplezik, de még ha sikerül is az arcizmaikat uralniuk, a viselkedésük elárulja, hogyan vélekednek rólam (pl. ha erőltetetten, szinte abszurd módon kedvesek, akkor tudhatom, hogy kompenzálni igyekeznek az undorukat).

Nagyjából húszéves koromig rettenetesen zavart, azóta viszont inkább szórakozásra használom ezt a felfedezést: imádok meglepetést okozni, zavart kelteni az erőben. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy hosszú szőke hajjal és nagy testtel gyakorlatilag minden esetben, a nulladik benyomás keretében bezsebelem az ostoba-semmirekellő sztereotípiákat, amikre azért nem nagy művészet rácáfolni. Akivel fél óra beszélgetés alatt nem sikerül valamiképpen kapcsolódnunk, az nem is nagyon éri meg a hosszabb vesződséget.

Nekem az átlagemberekhez képest kevésbé kell attól tartanom, hogy valaki kihasznál, átejt. Nem mert nem szándékoznak – ha láttál már bizonyítási kényszeres kövér embert, tudhatod, mennyit képes dolgozni! –, hanem mert az első reakciójukból kiszámítható, miképp viszonyulnak hozzám.

A pozitív kompenzáció a kisujjamban van

A felső két pont következménye-velejárója, hogy meg kellett tanulnom kompenzálni: úgy öltözködni, hogy az valóban előnyös lehessen, jó társalkodóvá kellett válnom, kedvesnek és okosnak lennem, már amennyire ez a képességeimből lehetséges. Új tulajdonságokat, készségeket kellett elsajátítanom, és sokkal többet dolgoznom, mint a nem túlsúlyosak, hogy legyűrhessem a kövérségemet övező sztereotípiákat, és elfogadjanak a környezetemben lévők. Hiszem, hogy sok kövér ember „akaratereje” ebben oldódik fel. Annyi energia, küzdelem, hogy utolérjük a normális társainkat, ami után másra már nem marad erő.

Sokáig nagyon dühös és szomorú voltam, hogy miért én, miért nekem kell ezzel szenvednem, ez nem igazság. Mostanra megbékéltem ezzel, mivel más téren elképesztően szerencsés vagyok, haladok és fejlődök. Nem baj, ha akad valami a háttérben, ami elkísér és folyamatosan a földön tart, ellensúlyozza a mentális kilengéseket.

És bár változni és alakulni elképesztően  jó dolog, remélem, ha sikerül tartósan az életmódváltás, akkor nem lesz szükség ennyi kompenzációra.

Mindezek ellenére sem gondolom, hogy a túlsúly jó dolog. Mindent egybe úgy vélem, a legfontosabb kérdés, hogy az egészségem rendben van-e, ill., hogy teljes életet tudok-e élni így is, gátlások és szorongások nélkül? Ha a két kérdés közül akár az egyikre is a „nem” volna a zsigerből érkező válasz, akkor változtatnom kéne. Jelenleg mindkettőre „nem” a válaszom, ezért is küszködöm a változással – de ameddig ez a helyzet, kihasználom az előnyeit.

És te?

Gyakorlatilag az életünk minden területén, így a testképünkről való gondolkodásban is átvette az uralmat a megszégyenítő vs. piedesztálra emelő kommunikációs táborok harca. Egy nő százötven kilósan is szexi, vagy hatvanegy kilósan már nem is számít nőnek. Tegyük helyre!

Fontos leszögezni, hogy bármilyen nézőpontból is csócsáljuk a testképeket övező, véget nem érő harc értelmetlenségét, minden esetben van reális alapja az álláspontoknak. A probléma a túlkapásokkal van, és azzal, hogy érdemi diskurzus nem zajlik az amúgy valóban fontos témákról.

Az elfogadás ill. vele nem törődés nem lehet egyenlő a propagálással!

Az egyik szélsőség szerint mindenki úgy tökéletes, ahogy van, úgy gyönyörű, kívánatos és teljes, ahogyan éppen a reggeli napsugár éri. Az álláspont alapja igen egyszerű: bármilyenek is legyünk, jogunk van ilyennek vagy olyannak lenni, ettől vagyunk egyediek, amúgy is sokféle szépség van.

Ez teljesen rendben volna: csak azért, mert valaki nem felel meg az amúgy folyamatosan alakuló szépségideálnak, nem kell megcsömörlenie belé. Nincs azzal baj, hogy egy-egy filmben kövér karakterek is megjelennek (mármint akkor, ha nem sztereotip gyalázásért vagy agymosó propagandaelemként vannak jelen). Azzal sincs gond, hogy a reklámokban is felbukkannak telt alkatú emberek, hogy nem rúgnak ki egy tévés műsorvezetőt, amiért felszaladt rá pár plusz kiló. Ezt lehet és érdemes is elengedni.

Ami viszont aggasztó, hogy ezt olykor-olykor az emberek arcába tolja a média, követeli, hogy fanfárokkal kísért üdvrivalgással fogadjuk. Nem, ez nem célravezető. Vannak munkák, szerepek, amire testes emberek is képesek, vannak, amikre nem, ezekről elfeledkezni egyszerű idiotizmus. Elég volna annyival letudni, hogy XY abban, amit csinál, jó-e, élvezi-e, és pont.

Megtaposni a földön fekvőt nem valami elegáns

A bodyshaming nem újkeletű dolog, a „Digi-dagi-daganat, kergeti a halakat…” rigmus nem 2021-es találmány. Eszerint a kövérség a főbűnök legfőbbike: amellett, hogy nem vonzó látvány egy testes ember, ő egymaga felel az egészségügy leamortizálásáért, az általános népbetegséggé váló lustaságért, akaratgyengesége megfertőzi a normális embereket.

Nézzünk szembe a ténnyel, mind mögött van némi igazság. Biológiailag belénk van kódolva, hogy azt lássuk vonzónak, akiben felfedezhetjük a sikeres utódnemzés és -felnevelés esélyét. Aki ettől jelentősen eltér külsőben, legyen szó nőről vagy férfiről, nem tartjuk elég kívánatosnak. A túlsúlynak számos egészségügyi kockázata is van, ezek tagadhatatlanok: magas vérnyomás, cukorbetegség, szívbajok és a többi kialakulhatnak, ha hosszú távon fennáll az elhízás, amely szövődményeket aztán kezelni kell. A lustaság és akaratgyengeség nehezebb témák, erről már többször értekeztem, most csak a lényeget írom: van az a mennyiségű kudarc, amely leölheti az akaratunkat, tettvágyunkat és a kitartást.

Ami a probléma ezzel a gondolkodással, hogy sosem tudhatjuk, hogy az általunk frissiben megvetett kövér illető, miért is kövér. Pajzsmirigyproblémája van, pszichés traumája, esetleg elsúlyosbodó étkezési zavarral küzd? Vagy csak elkényelmesedett, esténként rendel két pizzát, és annyit eszik, hogy másnap, a következő rendelésig nem is éhes? Próbál ő egészségesebben élni, rendszeresen sportol, csak még nincs eredménye? Benne van a változás folyamatában, vagy lubickol a kövérségében? Bármi is a válasz, nem tudhatjuk. Sokszor bánthatunk meg olyanokat, akik önhibájukon kívül vannak olyan helyzetben, amiben.

Bízzuk az érintettekre, majd ők váltanak életmódot, ha akarnak!

Azt gondolom, mindkét álláspontnak van igazsága, azokat kéne csokorba gyűjteni, és hasznosítani 2021-ben. Bízzuk az érintettekre, hogy ők eldöntsék, hogyan érzik magukat a bőrükben, és bízzunk a felelősségérzetükben, hogy el tudják dönteni, az egészségükre veszélyes-e a túlsúlyuk.

Az eddigi tapasztalatom az, hogy ameddig nincs meg a valós motiváció, a mély meggyőződésből eredő szándék és hozzá a cselekvőképesség, bármit is teszünk mi kívülről, hatástalan lesz. Döntsön bárhogy is, ha nyomasztjuk, az nem segít, ha pedig támogatjuk abban, ami rá nézve igenis káros, akkor ugyanúgy ártunk. Kivételt ez alól a gyámságunk alatt állók, kisgyermekek vagy valamiért korlátozottan cselekvőképesek jelentenek értelemszerűen.

Ha valaki egészséges – vagy tesz azért, hogy egészségessé válhasson – és kiegyensúlyozott, akkor nincs mihez viszonyulnunk. Tekintsünk rá emberként, és pont.

Ha úgy látod, egy ismerősöd felismerte, hogy szüksége volna a segítségedre, de sok benned a kérdés, mit és hogyan érdemes mondanod, tenned, ajánlom a Hogyan segíthetek másnak lefogyni? című írásomat, ott sok év saját tapasztalatát gyűjtöttem össze.