Te mikor falsz? A stresszevés három fajtája

Az életmódváltás, mint valós gondolkodás- és életvitel szerinti minőségi fejlődés csak akkor érhető el, ha a felszínes, tettekben megnyilvánuló szint alá merülve, a fejünkben is új alapokra helyezzük az önmagunkról, az egészségről alkotott képet. Ennek részeképp étkezési zavarosként fel kell ismernünk, mikor mi okozza a falásrohamokat, vagy ahogyan a nagyközönség nevezi, a stresszevést. A kettő, ha nem is szinonima, de hasonló jelenség. Nézzük, mik okozhatnak stresszevést!

pexels-pixabay-277013.jpg

Kezdjük az elején: stresszevésnek a negatív érzelemdömping által generált falásrohamot nevezem. A házibarkács definícióm szerint a falásroham eredete messze nem csak a negatív érzelmek, mint az ijedtség, a düh, a szomorúság, a kielégítetlen szeretetvágy stb., bármilyen kezelhetetlennek bizonyuló érzelem kiválthatja. A falásroham tompítja az érzékeket, gyors, érzelmileg „kiegyenlítő” hatása miatt szinte bármikor rátörhet az emberre, egy kellően erős inger van ránk hatással. A stresszevés tehát – az én értelmezésemben – mindenképp negatív előjelű. Önkényes tudálékoskodásomat alátámasztandó a saját tapasztalataim alapján három tipikusan stresszevést kiváltó helyeztet definiáltam – amikor pedig a probléma és megoldásának köszönőviszonyban sem kéne állniuk az étellel.

Az abszolút legerősebb stressz-faktor: a félelem

Ki ne félne valamitől? Koronavírus sem kell, hogy aggódjunk az időseinkért, az idősek ápolásába belerokkanó ismerősökért, az egyetemi felvételi miatt ideges fiataljainkért, a megélhetésünkért, a szerelmünk hűségéért, hogy nem fogunk jól lakni a napi ételadagunkkal, napestig sorolhatnánk. A stresszevés akkor következik be, ha a félelmet nem értjük meg, és nem törekszünk a lehetőségeinkhez mérten feloldani azt. Például, ha az állásunk miatt aggódunk, akkor annyit tehetünk, hogy magunkhoz képest jól teljesítünk, készségesek és segítőkészek vagyunk a kollégákkal és a felettessel, és nyitott szemmel járjuk a világot, hogy B vagy C tervünk is készen álljon vész esetén.

Ami engem illet, a napjaimat azzal töltöm, hogy boncolgatom a beazonosított félelmeimet, és kitalálom, mit miképpen lehetne enyhíteni. Jelenleg olyan tekintélyes lista gyűlik, hogy ennél több nem telik, apránként haladok csak a megvalósítás felé.

Beszerzetlen hiánycikk: az elismerés

Ha rászánjuk magunkat, hogy magunkhoz képest jól, egyenesen kiválóan teljesítsünk, elvárjuk, hogy honorálják azt. Mindegy, hogy egy családi vitában a győztes érv kijelentéséről, egy munkahelyi sikerről, vagy egy remegésig hajtott edzés elvégzésééről van szó, fontos, hogy azt tapasztaljuk, mások is látják, értékelik az eredményeinket.

Amondó vagyok, hogy sokunk azért nem tud örülni a saját sikereinek, mert egyszerűen meg sem tapasztalja, hogy milyen elégedetten tekinteni önmagára – ha nem látunk rá példát, nehezen tanuljuk meg saját kútfőből, hogyan is kéne viszonyulnunk a magunk teljesítményéhez. A coachok hangzatos tanácsai szerint nem kell máshoz mérnünk magunkat – ez részben igaz, de ameddig nincsen meg a saját viszonyítási pontunk, lehetetlen fejlődni, alakítani a gondolkodásunkat "külsős" referenciapont híján. Az elismerés azoktól, akik fontosak számunkra, és akiknek a véleménye meghatározó, igenis kiemelt jelentőségű.

Két dolgot tehetünk, magam mindkettővel kísérletezem. Az egyik, miszerint harmadik féltől várok elismerést, pl. kommunikációs szakemberként nem egy kollégától vagy a megbízótól, hanem az újságírótól várom, hogy jelezze, érdekes anyag készült a számára. Ha írok egy patent(nak vélt) novellát, akkor egy folyóirat-szerkesztőtől várom a megerősítést, van-e helye a történetemnek az ő lapjában. A másik módszer, hogy barátokat, ismerősöket explicite megkérdem, adott – szerintem fontos mérföldkavics – tettemről mit gondolnak, ők hogyan látják. Ez utóbbi veszélyes terep, ugyanakkor elengedhetetlen, ha nem akarok szembekötve, fülemre tapasztott kézzel egyensúlyozni egy szakadék peremén.

Parlagon heverő képességek: a produktivitás

Megint oda a nap, nem csináltam semmi érdemlegeset, most meg minek álljak neki, este már amúgy sincs erőm, nem pörög az agyam. Vacsorázom és irány az ágy, bekapcsolok egy sorozatot, majd holnap, holnap már tényleg.

Rossz hír, hogy nem. A tettekre, produktivitásra szükségünk van. A tétlenség érzése, az eredményesség hiánya belülről mar, lassacskán építi le az önértékelést és az önbizalmat, nem csoda, hogy a túlevők jolly joker eszköze a falásroham ilyenkor is felbukkan, ezzel enyhítve a tompa fájdalmat.

Az én trükköm: minden nap csinálok valamit, ami értékelhető a saját megítélésem szerint. Legyen szó takarításról, regényírásról, munkáról, edzésről, de valami minden napomban akad, ami miatt nem mondható teljesen üresnek. Nem segít mindig, de sokszor hasznos.

Akárhogy is, hosszú út áll előttem. Remélem, a fenti pontok segítenek neked, hogy te is végig gondold, mi minden áll a sikeres életmódváltásod útjába!