A koronavírus napjainkban emészti fel a tömegek mentális egészségének utolsó védvonalait. Elég végigpörgetni az aktuális világdrámákat felvonultató hírportálokat, és alattuk megfigyelni a brutálisan szélsőséges kommenteket, hogy belássuk. Mit tehetünk a felgyűlt frusztrációval? Én sem tudom, de keresem a választ. 

A szélsőséges kommentelési hullám teljesen érthető is: rég nem látott mértékben vagyunk kiszolgáltatva a teljesen kiszámíthatatlannak, nem tudjuk, mikor lehet megint munkába állnunk – már ha lesz még hova visszaállnunk – a gyermekeink jövőjét hétről hétre látjuk lebomlani az online oktatás miatt, a társadalmi olló már nem csak szélesedik, mindjárt kettétörik. Az időseink halnak, elfogynak a számottevő tartalékaink, legyen szó pénzről, érzelmi tartalékról vagy mentális stabilitásról. Sportolni alig van lehetőségünk, általános – értsd: megelőző – orvosi vizsgálatokra nem járunk, így abszolúte beláthatatlan, hogy milyen hatásai lesznek még hosszú távon a vírusnak. A tehetetlenség morzsolja szét a lényünket, mert abba, hogy mikor állhatunk vissza a válságkezelésből egy újfajta normalitásra, semmi beleszólásunk nincs.

Ventilálunk vagy megőrülünk: csak a kisebb rosszat választhatjuk

Ha nincs hol levezetni a sok szorongást, feszültségérzést, nem mehetünk el konditerembe, egy kávézóba beszélgetni, egész éjszakán át táncolni, két opciónk marad: lakótársainkra vagy másra zúdítjuk a bennünk felgyülemlett sok rosszat. Azt gondolom, az még a kisebb rossz, ha azokat, akikkel együtt élünk, megkíméljük a saját dühünk, szorongásaink javától, és maximum annyit osztunk meg velük, amennyit még ők is el tudnak viselni. Így viszont nem marad más, mint az online kieresztés. Rohadtul nem fair.

A mai hiperérzékeny világunkban háromféle reakcióra számíthatnak a tartalomelőállítók: vagy a teljes érdektelenségre (ezért sokat tettek a folyamatosan hazudozó, teljesen más, alternatív világokat festő sajtóorgánumok), kritika nélküli csodálatra, vagy a totális megalázásra. Ez utóbbinak is van két jellemző alfajtája, a „nem-eléggé-politikailag-korrekt lincselés” és a „mindegy-mi-a-tartalom-az-rossz”, annak kontrollálatlan cincálása zajlik.

Vidd el, amit tudsz, a többit hagyd a feledésbe merülni!

Saját magamon is tapasztalom, hogy egyre feszültebbé tesznek az olyan hírek, amelyek a számomra fontos témákban egyre neccesebb történetekről számolnak be (nagyon érdekel a kortárs irodalom, a holland fordítónős eset kapcsán sokkolódtam, ijedten gondoltam bele, hogy a sértett érintetti csoport logikája szerint Európa nagy részében elérhetetlenné válna az amerikai kortárs irodalom).

Úgy hiszem, irdatlan szerencsés a helyzetünk abból a szempontból, hogy mostanában azok is billentyűzetet ragadnak, akik eddig talán nem tették, és még értenek is ahhoz, amiről írnak. Az ő véleményük, meglátásaik elgondolkodtatnak, elviszem, amit tudok belőlük. Nem érdekel, hogy kinek milyen a bőrszíne, kivel bújik szívesen ágyba, mi a neme, hány kiló, de még az sem izgat, mennyi idős vagy mit tanult. Egyetlen dolog érdekel, hogy amiről tartalmat készít, annak van-e értelme, érvénye, érdemes-e foglalkozni a mondanivalójával, megéri elvinni belőle a magamnak valót?

A frusztrációmat meg meghagyom a pszichológusnak, a készülő regényemnek és a kispárnámnak.

Elnyomhatnád, de az a legrosszabb

Tisztában vagyok vele, hogy a DAVE blog maga, ill. az, hogy megosztom a tapasztalatomat arról, hogy rendszeresen próbálkozom a funkcionálisan hibátlan decathlonos súlyzós edzésekkel, eszem a finom és egészséges Smart-food ételeket, tatarozom a látványom (és illatom) a Rituals krémeivel, és mindezek ellenére is csak nagyon lassan, kis eredmények szivárognak, alig tudok fogyni – ez nem érdekelhet mindenkit, és még kevesebben tudnak vele azonosulni. Ki azért, mert nem is szükséges ilyesmivel törődnie, ki azért, mert nálam jóval ügyesebb és hatékonyabb. Nekem viszont segít, hogy megőrizzem az ép elmém.

Azt gondolom, - ahogy fentebb is írtam – a kisebb rossz az elvezetés, és nem is biztos, hogy feltétlen rossz, ha a témához amúgy tudsz valamiképpen kapcsolódni, valamiképpen hozzánk tesz. A nagyobb rossz az elfojtás, a csendes őrület. Ilyenkor jön az esti borocska, a bevásárlókosárba besurranó táblacsoki vagy a citromfű teát felváltó tabi. Ha egy nem elég, akkor kettő, három, amennyi kellhet. Közben belülről rohadunk, sorvadunk, érezzük, hogy nem bírjuk tovább tartani a kapcsolatot a külvilággal, amilyen minőségben azt a külvilág elvárja tőlünk. A folyamatnak a vége fájdalmas, visszafordítani kínkeserves.

Három elvezető foglalatosságom van (mert a negyediket, a stresszevést próbálom leküzdeni), ezeket szeretném megosztani veled, hátha segíthetnek neked is.

1. Aktivitással levezetett feszültség: idén a tavaszi nagytakarítás mellett lakásfelújítok, festek, átrendezek, csiszolok, textillel bevonok és a többi. Használom a régi tárgyakat, eszközöket, újrahasznosítok. Slusszpoén, hogy pl. a bútorelrendezés három súlyzós edzéssel ér fel. 
2. Kreativitásba oltott szorongás: írok, rajzolok, festek – nem csak szobafalat –, kisebb használati tárgyakat varrok. Noha egyikben sem vagyok különösebben tehetséges, maga a folyamat elég, hogy a szorongás feloldódjon. Koncentrációt igényel, átlényegülést, odaadást, ezek pedig elvonják az energiát a szorongástól.
3. Menekülés egy másik világba: az olvasás. Minél feszültebb az ember, minél több minden nyomasztja, annál nehezebb őt megérintő kötetet kiválasztania magának. Ha viszont sikerül, az mentális vakációval ér fel, feltölt, ellazít, élményt okoz.

Kitartást neked, nekünk, mindenkinek!