A hízásnak és fogyásképtelenségnek megvan a maga torz logikája, ebben egészen biztos vagyok, huszonhét évnyi tapasztalattal a hátam mögött példáim is akadnak szép számmal. Párat ezek közül azért szeretnék megosztani, mert azt gondolom, nem vagyok velük egyedül. Sőt, abban is hiszek, hogy vannak olyanok, akik bár nem küzdenek gyilkos mértékű túlsúllyal, érezhettek, láthattak hasonlókat. Nekik mind tanulságosak lehetnek ezek a történetek, amelyeket - meggyőződésem - csak egy olyannyira kövér ember tudhat leírni, mint én. Igyekszem. 

A hízás és annak mentális feldolgozása, elfogadása kemény meló. Kövérként tudom: folyamatos harc dúl bennem, amely során a kudarccal végződő fogyókúrás kísérleteket és a felszaladó kilókat igyekszik a fejem „kiegyensúlyozni”. Ennek az egyenletnek a végén nincs olyan eredmény, amellyel megbarátkozhatnék, ez egyenes út a veszedelembe.

Nincs olyan, hogy nem tudok tovább hízni, nincs olyan, hogy elérek egy plafont – hacsak bele nem halok.

Addig viszont, ha magam nem teszek ellene valamit, igenis hízni fogok, még ha lassuló tempóban is, de soha „telek meg”. Nagyon sok év volt, mire ezt beláttam, két éve, huszonöt éves koromra jöttem rá, hogy itt bizony nincs határ.

A változásra való képtelenség pedig mindenre rányomja a bélyegét, mindenre. Vegyünk egy egyszerű példát: mindketten szoktunk buszozni, vagy legalább már te is utaztál busszal az életed során. Gondoltam elmesélem, hogyan szoktam én, a kövér nő buszozni. Nem mindig, de rosszabb napokon igazi tortúra. Ha a történetem elolvasva egyetlen dolgot magaddal viszel, legyen ez: a kövér embert nem kell bántanod, megteszi helyetted más. Talán ő maga.

Jön a busz, megáll, ajtók nyílnak, gyűlölködő arcok szállnak le, megvetnek, próbálnak kikerülni, nyilván három méterrel a busz ajtajától állva is útban vagyok. Undorodnak tőlem, nem néznek a szemembe, magukban puffognak, a hasamra szegezik a tekintetüket, nem tudom magam elég kicsire (khm, egyáltalán kisebbre) összehúzni. Szinte mindig van egy ember, aki nekem jön, hogy érzékeltesse, nincs helyem itt.

Ezek az írások nem vidámak, viszont őszinték, és az utolsó legépelt pontig szubjektívek. A későbbiekben is lesznek ehhez hasonlók, mert hiszem, hogy egymás megértéséhez az kell, hogy egyáltalán el tudjuk képzelni, mi zajlik a másik fejében.