Nem hordunk színeket, nem viselünk kirívó ruhadarabokat vagy kiegészítőket. A járdán az épületekhez közel, vagy majdnem az autók közé besorolva húzódunk félre, el az emberek útjából. Ha érdekel egy sport, magunk előtt is igyekszünk eltitkolni, a kíváncsiságot elfojtani, mielőtt a saját szemünkben is röhejessé válnánk. Ha dühösek vagyunk, félünk, erővel igyekszünk elnyomni, ameddig lehetséges. A személyiségünket a sztereotípiákhoz igazítjuk: lusták vagyunk, erőtlenek, buták és igénytelenek. Pedig egyikre sem volna szükség!

A dagadt ember sajátossága, hogy saját komplexusaiból várat épít, lehetőleg aprócska, kényelmetlen, ablaktalan bunkert, ha nem is a föld alatt, de legfeljebb egy kietlen sziklamezőn (#metafora). Megfosztja magát mindentől, amitől kicsit is javulhatna a kedve – kivéve az ételtől, amely bár örömforrásként leszolgálja a maga másfél percét, utána ezerszeres fájdalmat és csalódásérzést hagy maga után.

A saját példámon mutatom be, mennyi mindent vesz el a rossz életmód-spirál.

A világ fekete és szürke

Kisregényt tudnék írni arról, melyik színt miért nem viselhetem kövérként, de maradjunk csak három egyszerű példánál:

1. Mi az, rózsaszín, kövér és sokat liheg? Hát a disznó! Meg ugye a kövér nő, rózsaszínben.
2. Ha partra vetett bálnaként kell emberek közé menni, nem akarom, hogy a látványom feltűnőbb legyen, mint muszáj, ezért a rikító színek – főleg a piros és sárga – kizártak.
3. A fehér az elegancia és kifinomultság színe: ezek közül egyik jelzőt sem kötjük társadalmilag a kövérekhez, kizárt, hogy viseljem.

Leírva a fentieket én is érzem, hogy mekkora baromság, logikátlan érvelés. Elrejteni magamat nem tudom, akkor meg minek is keserítem meg az életem legjelentéktelenebb aspektusát is? Az életmódváltás keretében igyekszem ezeket a teljesen értelmetlen gondolatmeneteket is leváltani. (Egyelőre több-kevesebb sikerrel.)

Kövér ember sportolna? Na azt megnézném!

Sokféle sportban kipróbáltam magam – anyukám sosem adta fel, hogy lefogyasszon –, táncoltam, korcsolyáztam, fitballoztam, tornáztam, úsztam, atletizáltam. Semmihez nem volt tehetségem, semmi nem ment könnyen, és csak limitáltan élveztem ezek közül akármit. (Konkrétan csak az úszást, a vízben a folyamatos öngyűlölet- és keserűségspirál megtört, a gondolataim szárnyaltak, nem véletlen, hogy akkoriban írtam a legtöbb fantasy történetem.)

Az, hogy valaki élvezi a szenvedést, az izomfájdalmat, a fulladást, amikor a tüdeje perzseli belülről, hogy sok mindenben tehetetlen – egyszerűen rejtélynek tűnt, hogyan lehetséges. Mostanában változik a megélésem, a home office hatására, ha nem mozdulok meg, minden tagom elgémberedik, sajog, szenved, jobban, mint tornázás alatt. Jól esik lemozgatni a merevséget, erőt kifejteni, és kicsit lefárasztani magam, hogy könnyebb legyen a feladatokra koncentrálni. Éppen ezért mostanában tapasztalom meg, hogy mennyire jó érzés is lehet mozogni, és írtam is rögvest egy bakancslistát, amelyben összegyűjtöttem, mi mindent szeretnék majd kipróbálni, ha végre sikerül annyi izmot magamra szedni, hogy rendesen, biztonságosan tudjam mozgatni a nem épp szerény tömegem.

Nyakamat teszem rá, hogy a kövér emberek többségében fel sem merül, hogy lehet a mozgást élvezni, sőt, ők is találhatnak olyan mozgásformát, amelyben örömet lelnek. Ezen nem segít, hogy a közeg, a társadalom eleve kigúnyolja a lehetőséget, hogy csak azért, mert valaki nem a fitt.info címlapjáról szállt alá közénk, még igenis lelhet örömet a sportban.

Jót enni jó, és ennyi

Sokszor találkozom azzal a sztereotípiával, hogy ha kövér vagyok, akkor nyilván mindent is megeszem, minden ócskaságot, mert ugye anélkül nem lehetnék ekkora. Hát nem. Szeretek főzni, szeretem a gusztusos, minőségi ételeket, szeretem az izgalmas ízeket, az egyszerű és elegánsan tálalható fogásokat. Ezért is vagyok hálás, hogy rábukkantam a SmartFoodra, ahol a legapróbb részletekre is figyelnek, nem csak a minőségre és mennyiségre, hanem a tálalásra is.

Nem hiszem, hogy minden kövér ember igénytelen az étkezésében, sőt. Azt gondolom, hogy aki sokáig nem tud lefogyni, többet és alaposabban tájékozódik az egészséges étkezésről, mert egyszerűen sokkal több energiát szán a csodamódszer keresésére, mint az, akinek nincs problémája az étkezéssel. Az más kérdés, hogy milyen mennyiségben eszi azt, amit, és hogyan él mellette.

Ehhez képest nem sok olyan kövér emberrel találkoztam, aki bevallja, hogy szeret enni – mert hát hogy néz ki, hogy ami láthatóan a „legnagyobb bűne”, azt szereti?! De miért ne szerethetné? Miért ne élvezhetne egy habos tejeskávét, egy hibátlanul elkészített rántottát, vagy egy szelet süteményt? Nem a napi egy tejeskávé, a reggelire megevett két darab sült tojás, vagy az alkalmanként elfogyasztott tortaszelet okozza a kövérséget, hanem az összes többi. Ezt ne sajnálja tőlünk senki!

Meggyőződésem, hogy ha ezekkel a sztereotípiákkal leszámolunk, az felszabadít, segít enyhíteni az étkezési zavarral küzdők szorongását, hosszú távon pedig pont ez segíthet nekik továbblépni a kilábalás útján.

Úgyhogy ne feledd, a világ a kövéreké is!