Nem épp ezt tanultuk meg anyáinktól, nagyanyáinktól, testvéreinktől, a médiából, az iskolából és a társadalmilag elfogadhatónak, esetleg vonzónak bélyegezhető külsejükért folyamatosan görcsölő barátainktól. Pedig ahhoz, hogy képesek legyünk minőségi változást elérni az életünkben – mondjuk egészségesen élni, ennek keretében az ártalmas túlsúlyunktól megszabadulni – elengedhetetlen lépés, hogy elsőre megbékéljünk a jelen állapottal.

Önutálattal a gyűlöletörvénybe: a mélyből nagyon nehéz kievickélni

Az elméd nagyobb úr, mint hinnéd, már ami a tartós túlsúly elérésében közrejátszó, gyakori étkezési zavarok fenntartását illeti.

Az egyik legelső, kisgyerekként elsajátított leckénk, hogy megtanuljuk, mi a jó és a rossz. Szüleink, családunk, dajkáink, de még az esti meséink is arra tanítanak bennünket, hogyan tegyünk különbséget köztük. Ehhez tartozik, hogy a szép dolgok jók, a csúnyák rosszak. A környezetünkben mindenhonnan árad az útmutatás, hogy mit jelent a szépség, a kellem, a báj, a vonzóság, hamar megtanulunk undorodni azoktól, amelyek nem tartoznak ezekbe a kategóriákba. Még ha tudjuk is, hogy a szőrös hernyóból lesz a szépséges pillangó, akkor is viszolygunk szerencsétlen hernyótól. Ahogy cseperedünk, és az öntudatunk is fejlődik, magunkat is másképp, összetettebben figyeljük, értékeljük. Hamar, öntudatlanul alakul ki bennünk a tapasztalat: ha nem vagyunk „elég szépek” (ez a fogalom külön disszertációt érne meg) azok szemében, akik nekünk fontosak, anyáink, testvérünk, barátaink, szerelmeink stb., nem kötődhetünk pozitívan önmagunkhoz. Önismeret függvénye, hogy kinek milyen mélységűvé nőheti ki magát az önutálat, de az emberek többsége érzelmileg éretlen – ez itt a görbe tükör helye, én tankönyvi példa lehetnék az érzelmi éretlenségre –, ezért megáll a külső hibák lajstromba vételénél. Seperc alatt meggyűlöljük a testünket.

Amit gyűlölünk, azt legtöbbször ignorálunk vagy bántjuk.

Ha nincs kapcsolatom a testemmel, nem fogom tudni megváltoztatni

Még nem találkoztam olyan emberrel, aki kövérként mondott volna bármi pozitívat a testére vonatkoztatva. Sőt, tovább megyek, a kövér embereknek, úgy hiszem – nálam egész biztosan ez a helyzet – nincs is kapcsolatuk a testükkel. Csak hogy ne mutogassak másokra, vegyük az én példámat. Kerülöm eleve az összes olyan mozgásformát, amelyről tudom, hogy nem tudnám „elég szépen/jól” csinálni (és hát lássuk be, nem sok olyan akad, amelyet tudnék), ruhát online rendelek, hogy ne kelljen fölpróbáli, és még fésülködés és fogmosás közben is inkább mászkálok a lakásban, esetleg nézek valamilyen videót a fürdőbe áttett laptopon, és véletlen sem nézek a tükörbe.

Azt gondolom, a kövérek többsége, hacsak nem tapasztalnak meg olyan nagy testi fájdalmat, amiről úgy érzik, nem tudnak vele már együtt élni, szabályosan ignorálja a testével kapcsolatban a tudatosság morzsáit is. (Nyilván nem a higiéniára gondolok, kérlek, értsd jól!)

Van az a pofonszám, ami után köszönöm, nem tartanám oda az arcom

Ha nem ignoráljuk a gyűlölet forrását, akkor leginkább bántjuk. A bántást pedig mindig, mindenki próbálja elkerülni meneküléssel, visszatámadással, kinek milyen eszköze akad hozzá. Ennek folyamatos belső konfliktus, kudarc, magunknak generált fájdalom a vége. He belül, sokszor tudat alatt szenvedünk, józan ítélőképességünket és motivációnkat elnyomják a zsigereinkbe beivódott bántó gondolataink, akkor mégis mit csodálkozunk azon, hogy nem megy az a rohadt fogyás?!

Van visszaút? Van, jó eséllyel már én is azt látom a távolban

A terápiám, némi szakirodalom és saját tapasztalataim alapján meg tudom erősíteni: igenis lehet változtatni. Ennek első állomása az, hogy felhagyunk az önostorozással, és figyeljük, tanuljuk önmagunkat. Azt nem tudhatom, jelenleg neked mi volna fontos az önmegismerésben, azt viszont megosztom, nekem itt és most mi segít.

Nem, nem fogom azt hazudni, hogy szeretem a testem, mert nem. Most leginkább semmilyen a viszonyunk. Mintha egy kísérletben vennénk részt, én és ő, figyelem, mit jelez, mikor. Ha éhes vagyok, korog a gyomrom, végigveszem, ettem-e aznap annyit, hogy indokolt legyen-e, és ha igen, akkor miért, mi okozhatja ezt? Valami megijesztett, valaki megtagadott tőlem egy elismerést, vagy egyszerűen szomjas vagyok, és félreértem az ingert? Kísérletezem, adok neki valamit, valahogy, és figyelem, utána hogy leszünk. Lelkifurdalást érzek, örömöt, nyugalmat, szomorúságot? Ha mind, milyen arányban, melyiket meddig?

Végül levonom a tanulságot, hogy legközelebb megint jó vagy ennél azért jobb döntést hozhassak.

De ez csak úgy működik, ha a figyelmemet nem vonja el önmagam gyűlölete, hogy nem kapcsolom le a villanyt, bújok be az ágy sarkába valami ostoba – najó, igazából nagyon menő – sorozatot nézve, teljes inger- és értelemvákuum állapotra várva, közben pedig szidom, rosszabb napokon fizikailag is bántom magam.

Jelenleg csak ennyire vagyok képes: elfogadom, hogy itt tartok, a magamra szánt figyelem máshova fókuszál, a tudattalanom lassacskán szivárog fel az értelem szintjére. Huszonéve bántom magam, ez eddig nem használt, lássuk, ebből mi sül ki.

Démonokkal küzdeni fárasztó, kudarchelyzetekkel teli, mentálisan megterhelő, ráadásul nem egy hét alatt letudható folyamat. Biztos vagyok benne, hogy senkinek nem sikerül kapásból, senki nem halad végig nyílegyenes úton, már magamtól sem várom el. Remélem te sem!