A koronavírus napjainkban emészti fel a tömegek mentális egészségének utolsó védvonalait. Elég végigpörgetni az aktuális világdrámákat felvonultató hírportálokat, és alattuk megfigyelni a brutálisan szélsőséges kommenteket, hogy belássuk. Mit tehetünk a felgyűlt frusztrációval? Én sem tudom, de keresem a választ. 

A szélsőséges kommentelési hullám teljesen érthető is: rég nem látott mértékben vagyunk kiszolgáltatva a teljesen kiszámíthatatlannak, nem tudjuk, mikor lehet megint munkába állnunk – már ha lesz még hova visszaállnunk – a gyermekeink jövőjét hétről hétre látjuk lebomlani az online oktatás miatt, a társadalmi olló már nem csak szélesedik, mindjárt kettétörik. Az időseink halnak, elfogynak a számottevő tartalékaink, legyen szó pénzről, érzelmi tartalékról vagy mentális stabilitásról. Sportolni alig van lehetőségünk, általános – értsd: megelőző – orvosi vizsgálatokra nem járunk, így abszolúte beláthatatlan, hogy milyen hatásai lesznek még hosszú távon a vírusnak. A tehetetlenség morzsolja szét a lényünket, mert abba, hogy mikor állhatunk vissza a válságkezelésből egy újfajta normalitásra, semmi beleszólásunk nincs.

Ventilálunk vagy megőrülünk: csak a kisebb rosszat választhatjuk

Ha nincs hol levezetni a sok szorongást, feszültségérzést, nem mehetünk el konditerembe, egy kávézóba beszélgetni, egész éjszakán át táncolni, két opciónk marad: lakótársainkra vagy másra zúdítjuk a bennünk felgyülemlett sok rosszat. Azt gondolom, az még a kisebb rossz, ha azokat, akikkel együtt élünk, megkíméljük a saját dühünk, szorongásaink javától, és maximum annyit osztunk meg velük, amennyit még ők is el tudnak viselni. Így viszont nem marad más, mint az online kieresztés. Rohadtul nem fair.

A mai hiperérzékeny világunkban háromféle reakcióra számíthatnak a tartalomelőállítók: vagy a teljes érdektelenségre (ezért sokat tettek a folyamatosan hazudozó, teljesen más, alternatív világokat festő sajtóorgánumok), kritika nélküli csodálatra, vagy a totális megalázásra. Ez utóbbinak is van két jellemző alfajtája, a „nem-eléggé-politikailag-korrekt lincselés” és a „mindegy-mi-a-tartalom-az-rossz”, annak kontrollálatlan cincálása zajlik.

Vidd el, amit tudsz, a többit hagyd a feledésbe merülni!

Saját magamon is tapasztalom, hogy egyre feszültebbé tesznek az olyan hírek, amelyek a számomra fontos témákban egyre neccesebb történetekről számolnak be (nagyon érdekel a kortárs irodalom, a holland fordítónős eset kapcsán sokkolódtam, ijedten gondoltam bele, hogy a sértett érintetti csoport logikája szerint Európa nagy részében elérhetetlenné válna az amerikai kortárs irodalom).

Úgy hiszem, irdatlan szerencsés a helyzetünk abból a szempontból, hogy mostanában azok is billentyűzetet ragadnak, akik eddig talán nem tették, és még értenek is ahhoz, amiről írnak. Az ő véleményük, meglátásaik elgondolkodtatnak, elviszem, amit tudok belőlük. Nem érdekel, hogy kinek milyen a bőrszíne, kivel bújik szívesen ágyba, mi a neme, hány kiló, de még az sem izgat, mennyi idős vagy mit tanult. Egyetlen dolog érdekel, hogy amiről tartalmat készít, annak van-e értelme, érvénye, érdemes-e foglalkozni a mondanivalójával, megéri elvinni belőle a magamnak valót?

A frusztrációmat meg meghagyom a pszichológusnak, a készülő regényemnek és a kispárnámnak.

Elnyomhatnád, de az a legrosszabb

Tisztában vagyok vele, hogy a DAVE blog maga, ill. az, hogy megosztom a tapasztalatomat arról, hogy rendszeresen próbálkozom a funkcionálisan hibátlan decathlonos súlyzós edzésekkel, eszem a finom és egészséges Smart-food ételeket, tatarozom a látványom (és illatom) a Rituals krémeivel, és mindezek ellenére is csak nagyon lassan, kis eredmények szivárognak, alig tudok fogyni – ez nem érdekelhet mindenkit, és még kevesebben tudnak vele azonosulni. Ki azért, mert nem is szükséges ilyesmivel törődnie, ki azért, mert nálam jóval ügyesebb és hatékonyabb. Nekem viszont segít, hogy megőrizzem az ép elmém.

Azt gondolom, - ahogy fentebb is írtam – a kisebb rossz az elvezetés, és nem is biztos, hogy feltétlen rossz, ha a témához amúgy tudsz valamiképpen kapcsolódni, valamiképpen hozzánk tesz. A nagyobb rossz az elfojtás, a csendes őrület. Ilyenkor jön az esti borocska, a bevásárlókosárba besurranó táblacsoki vagy a citromfű teát felváltó tabi. Ha egy nem elég, akkor kettő, három, amennyi kellhet. Közben belülről rohadunk, sorvadunk, érezzük, hogy nem bírjuk tovább tartani a kapcsolatot a külvilággal, amilyen minőségben azt a külvilág elvárja tőlünk. A folyamatnak a vége fájdalmas, visszafordítani kínkeserves.

Három elvezető foglalatosságom van (mert a negyediket, a stresszevést próbálom leküzdeni), ezeket szeretném megosztani veled, hátha segíthetnek neked is.

1. Aktivitással levezetett feszültség: idén a tavaszi nagytakarítás mellett lakásfelújítok, festek, átrendezek, csiszolok, textillel bevonok és a többi. Használom a régi tárgyakat, eszközöket, újrahasznosítok. Slusszpoén, hogy pl. a bútorelrendezés három súlyzós edzéssel ér fel. 
2. Kreativitásba oltott szorongás: írok, rajzolok, festek – nem csak szobafalat –, kisebb használati tárgyakat varrok. Noha egyikben sem vagyok különösebben tehetséges, maga a folyamat elég, hogy a szorongás feloldódjon. Koncentrációt igényel, átlényegülést, odaadást, ezek pedig elvonják az energiát a szorongástól.
3. Menekülés egy másik világba: az olvasás. Minél feszültebb az ember, minél több minden nyomasztja, annál nehezebb őt megérintő kötetet kiválasztania magának. Ha viszont sikerül, az mentális vakációval ér fel, feltölt, ellazít, élményt okoz.

Kitartást neked, nekünk, mindenkinek!

Mentális csapdahelyzet, amikor a kövérség-tudat állapotból a személyiségünk alapjává válik. Változtatni kell, ha le akarunk fogyni, de hogyan? Én sem tudom, csak próbálkozom. 

Ki vagyok én, milyen ember vagyok én?

Hangozhatna el a filozófiai kérdés.

A válaszok sablonosak: van egy vezetéknevem az apám után, egy keresztnevem, amit az anyám választott. Élek egy városban, ahova születtem, egy országban, ahol felnőttem, egy kontinensen, amivel nincs sok érdemi kapcsolatom. Hinni nem sok mindenben hiszek, ennél kevesebb már csak a világról való tudásom. Szőke, hosszú hajú vagyok, láthatatlan szemöldökkel, néha fakó, máskor világító kék szemmel. A bőröm túlérzékeny, fehér alapon szeplős, csupahibás. A testem arányosan kövér. A körmöm olykor elegánsan pirosra lakkozott, de arra is van példa, hogy törött-rágott.

Aztán ott vannak azok a válaszok, amik inkább érdekesek: érzelmes vagyok, tudálékos, gyors gondolkodású, kiforrott ízlésű. Szenvedélyesből leszek egy pillanat alatt távolságtartó és rideg. A hangom elvékonyul, ha dühbe jövök, mélyül, ha nagyon figyelek, nevetős, amikor hazudok. Szinte sosem érdekel, ami az orrom előtt van, csak ami mögötte lehet, ahelyett lehetne ott, vagy amivé válhatna.

Ez mind lehetnék, vagyok is, de ha nem erőltetem a blogoláshoz szükséges karakterszámot, letudnám annyival: mértékkel humoros, közepesen értelmes, rettenetesen dagadt. De nem is, mert ez csak a dramaturgiailag alakított felsorolás, a valódi sorrend így jönne: rettenetesen dagadt, közepesen értelmes, mértékkel humoros. Ez a legpontosabb.

Kövérség, mint én-alap

Az, hogy milyen alapvető tulajdonságokkal, jelzőkkel határozzuk meg magunkat, mutatja és befolyásolja, hogyan gondolkodunk magunkról.

Figyeld meg magad, te mi alapján határozod meg, hogy ki vagy mi vagy! Ember vagy nő/férfi? Magyar vagy európai? Keresztény vagy nem hívő? Telekomos vagy call centeres? Kövér vagy ronda? Amilyen jelzőket, szavakat, meghatározásokat használsz, azok mennyire szólnak ténylegesen rólad, a személyedről, vagy mennyire szólnak az általad a társadalomban reprezentált egy főről? Jó rágódást…

Az van, hogy hiába csapatom a funkcionálisan hibátlan decathlonos súlyzós edzéseket, eszem a finom és egészséges Smart-food ételeket, tatarozom a látványom (és illatom) a Rituals krémeivel, nagyon lassan, kis eredmények szivárognak, alig tudok fogyni. Sokszor hibázom (eszem mást is), de életemben először már vagy fél éve rendszeresen próbálkozom, keményebben, mint valaha.

Arra jutottam, hogy ennek – a sok boncolgatásra váró, bonyolult mellett – egy egészen logikus, kézenfekvő oka is lehet: kövérként gondolkodom magamról, ezzel pedig fejben lekorlátozom a változás lehetőségét. Még alvás alatt, az álmaimban is kövér vagyok, ott is nehézkesen mozgok.

Eszembe nem jutna a kedvenc számomat meghallva táncra perdülni, vagy örömmel – és nem lelkifurdalással – megenni valamit, ami finom. A kövérségem határoz meg mindent, ami a fejemen átvillan.

Mit tenne valaki, aki tesz erre magasról?

Ez a legújabb kedvenc kérdésem magam felé. Akit nem érdekel a súlya, mit csinálna? Felmászna az amúgy nem rozoga létrára. Jól esne neki az étel, utána pedig el is felejtené, hogy jól esett. Foglalkozna olyan dolgokkal, amiknek értelmük is van. Talán. Nem tudom, kipróbálom. 

Most ott tartok, hogy igyekszem holisztikusan gondolkodni, és megvárni, ezekből a gondolatfolyamokból mi az, ami megmarad, ami rendszeresen felbukkan.

Ki tudja, talán az vagyok igazából én. Vagy inkább az is én vagyok.

Majd elmesélem, mire jutottam.

Nem hordunk színeket, nem viselünk kirívó ruhadarabokat vagy kiegészítőket. A járdán az épületekhez közel, vagy majdnem az autók közé besorolva húzódunk félre, el az emberek útjából. Ha érdekel egy sport, magunk előtt is igyekszünk eltitkolni, a kíváncsiságot elfojtani, mielőtt a saját szemünkben is röhejessé válnánk. Ha dühösek vagyunk, félünk, erővel igyekszünk elnyomni, ameddig lehetséges. A személyiségünket a sztereotípiákhoz igazítjuk: lusták vagyunk, erőtlenek, buták és igénytelenek. Pedig egyikre sem volna szükség!

A dagadt ember sajátossága, hogy saját komplexusaiból várat épít, lehetőleg aprócska, kényelmetlen, ablaktalan bunkert, ha nem is a föld alatt, de legfeljebb egy kietlen sziklamezőn (#metafora). Megfosztja magát mindentől, amitől kicsit is javulhatna a kedve – kivéve az ételtől, amely bár örömforrásként leszolgálja a maga másfél percét, utána ezerszeres fájdalmat és csalódásérzést hagy maga után.

A saját példámon mutatom be, mennyi mindent vesz el a rossz életmód-spirál.

A világ fekete és szürke

Kisregényt tudnék írni arról, melyik színt miért nem viselhetem kövérként, de maradjunk csak három egyszerű példánál:

1. Mi az, rózsaszín, kövér és sokat liheg? Hát a disznó! Meg ugye a kövér nő, rózsaszínben.
2. Ha partra vetett bálnaként kell emberek közé menni, nem akarom, hogy a látványom feltűnőbb legyen, mint muszáj, ezért a rikító színek – főleg a piros és sárga – kizártak.
3. A fehér az elegancia és kifinomultság színe: ezek közül egyik jelzőt sem kötjük társadalmilag a kövérekhez, kizárt, hogy viseljem.

Leírva a fentieket én is érzem, hogy mekkora baromság, logikátlan érvelés. Elrejteni magamat nem tudom, akkor meg minek is keserítem meg az életem legjelentéktelenebb aspektusát is? Az életmódváltás keretében igyekszem ezeket a teljesen értelmetlen gondolatmeneteket is leváltani. (Egyelőre több-kevesebb sikerrel.)

Kövér ember sportolna? Na azt megnézném!

Sokféle sportban kipróbáltam magam – anyukám sosem adta fel, hogy lefogyasszon –, táncoltam, korcsolyáztam, fitballoztam, tornáztam, úsztam, atletizáltam. Semmihez nem volt tehetségem, semmi nem ment könnyen, és csak limitáltan élveztem ezek közül akármit. (Konkrétan csak az úszást, a vízben a folyamatos öngyűlölet- és keserűségspirál megtört, a gondolataim szárnyaltak, nem véletlen, hogy akkoriban írtam a legtöbb fantasy történetem.)

Az, hogy valaki élvezi a szenvedést, az izomfájdalmat, a fulladást, amikor a tüdeje perzseli belülről, hogy sok mindenben tehetetlen – egyszerűen rejtélynek tűnt, hogyan lehetséges. Mostanában változik a megélésem, a home office hatására, ha nem mozdulok meg, minden tagom elgémberedik, sajog, szenved, jobban, mint tornázás alatt. Jól esik lemozgatni a merevséget, erőt kifejteni, és kicsit lefárasztani magam, hogy könnyebb legyen a feladatokra koncentrálni. Éppen ezért mostanában tapasztalom meg, hogy mennyire jó érzés is lehet mozogni, és írtam is rögvest egy bakancslistát, amelyben összegyűjtöttem, mi mindent szeretnék majd kipróbálni, ha végre sikerül annyi izmot magamra szedni, hogy rendesen, biztonságosan tudjam mozgatni a nem épp szerény tömegem.

Nyakamat teszem rá, hogy a kövér emberek többségében fel sem merül, hogy lehet a mozgást élvezni, sőt, ők is találhatnak olyan mozgásformát, amelyben örömet lelnek. Ezen nem segít, hogy a közeg, a társadalom eleve kigúnyolja a lehetőséget, hogy csak azért, mert valaki nem a fitt.info címlapjáról szállt alá közénk, még igenis lelhet örömet a sportban.

Jót enni jó, és ennyi

Sokszor találkozom azzal a sztereotípiával, hogy ha kövér vagyok, akkor nyilván mindent is megeszem, minden ócskaságot, mert ugye anélkül nem lehetnék ekkora. Hát nem. Szeretek főzni, szeretem a gusztusos, minőségi ételeket, szeretem az izgalmas ízeket, az egyszerű és elegánsan tálalható fogásokat. Ezért is vagyok hálás, hogy rábukkantam a SmartFoodra, ahol a legapróbb részletekre is figyelnek, nem csak a minőségre és mennyiségre, hanem a tálalásra is.

Nem hiszem, hogy minden kövér ember igénytelen az étkezésében, sőt. Azt gondolom, hogy aki sokáig nem tud lefogyni, többet és alaposabban tájékozódik az egészséges étkezésről, mert egyszerűen sokkal több energiát szán a csodamódszer keresésére, mint az, akinek nincs problémája az étkezéssel. Az más kérdés, hogy milyen mennyiségben eszi azt, amit, és hogyan él mellette.

Ehhez képest nem sok olyan kövér emberrel találkoztam, aki bevallja, hogy szeret enni – mert hát hogy néz ki, hogy ami láthatóan a „legnagyobb bűne”, azt szereti?! De miért ne szerethetné? Miért ne élvezhetne egy habos tejeskávét, egy hibátlanul elkészített rántottát, vagy egy szelet süteményt? Nem a napi egy tejeskávé, a reggelire megevett két darab sült tojás, vagy az alkalmanként elfogyasztott tortaszelet okozza a kövérséget, hanem az összes többi. Ezt ne sajnálja tőlünk senki!

Meggyőződésem, hogy ha ezekkel a sztereotípiákkal leszámolunk, az felszabadít, segít enyhíteni az étkezési zavarral küzdők szorongását, hosszú távon pedig pont ez segíthet nekik továbblépni a kilábalás útján.

Úgyhogy ne feledd, a világ a kövéreké is!

Van egy kövér ismerősöd, akinek szeretnél segíteni, hogy leküzdhesse a túlsúlyát. Íme az érem másik oldala: megmutatom, milyen segítség mikor működik, és mikor vall kudarcot. Drukkolok, hogy sikerrel járj!

Meggyőződésem, hogy az emberek többségében megvan a szándék, hogy ha látják, hogy valaki küszködik, harcol valamivel, ami nekik nem kihívás, vagy nem akkora, segítsenek az illetőnek. Főleg, ha családtagról, barátról, szeretőről van szó. Születésemtől kövér vagyok, és ez idő alatt mindenki, aki kicsit is fontossá vált számomra, próbált segíteni nekem a saját démonjaim leküzdésében. Hálás vagyok érte, és bár a legtöbb tanács félrement, sokszor bántott, azt tudtam, mindezek nem ellenem, hanem értem hangzottak el. Nehéz helyre tenni ezt fejben: azok akarják nekem a legjobbat, akik akaratukon kívül bántanak.

Jó pár évembe telt, hogy ezt a logikai-érzelmi ellentmondást feloldjam, és helyén kezeljen az ismerősök segítő szándékát. Az alábbiakban összegyűjtöttem, mire érdemes figyelmed, ha te is ismersz olyan kövér embert, akinek szeretnél segíteni változtatni az életén – mert ameddig a kövér ismerős még nem képes ezt az ellentmondást magában feloldani, nem is tud fejlődni.

„Nekem az vált be, hogy…”

Hacsak nem vagy te is krónikus evészavaros, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy hasonló módszer fog segíteni a kövér ismerősödnek, mint neked. Így hát hiába a sarki fitneszterem-bérlet (pre- és posztcovid időkben), a kefíres narancsdiéta, a szexi S-es méretű motivációs miniruha, a fejben is kövér embernek nem lesz elég, hogy változtatni tudjon.

Az jó, ha a saját tapasztalataidat megosztod, de ne jelentkezz önkéntes példának, mert ettől kövérként még jobban elbizonytalanítasz minket, hogy ha neked ennyi elég volt, nekünk miért nem? Ha a te módszered nekem kudarccal végződik, hogy nézek majd a szemedbe?

Ehelyett érdemes arról beszélgetnetek, hogy téged mi vett rá, lelkiekben hogyan készültél fel a sikeres módszeredre, fejben min változtattál, milyen segítséget kértél vagy kaptál hozzá? 

„Azt olvastam, hogy…”

Hidd el, már önmagában megindító, ha a kövér ismerősöd problémájának utána olvasol, ez kapásból több, mint egyszerű segítő szándék! De – a fentiek szerint – nem érdemes egy konkrét példát állítani az ismerős elé, főleg, ha a példaképet nem ismered behatóan. Ha olvastál valami hasznosat, és tényleg érdekeset – mint mondjuk ezt a blogot :D –, akkor a konklúziókhoz kapcsolódó kérdéseket tegyél fel. Pl. Azon gondolkodtam, hogy nekem az étel X szerepet tölt be az életemben, neked viszont lehet Y-t. Szeretném tudni, hogy így van-e, és ha igen, megérteni, hogyan működik ez nálad? Ha van kedved elmagyarázni, szívesen meghallgatlak!

Fontos, hogy akkor vágj bele ebbe a beszélgetésbe, ha érzed a nyitottságot a másik félben. Amennyiben ő még nem képes beszélni a problémájáról, nem alkalmas arra, hogy boncolgassa, gondolkozzon, megoldást keressen, és segítséget kérjen, csak elijeszted.

„Én nem tudok ennél többet tenni érted!”

Napirendet készítesz neki, rendelsz egészséges, pl. SmartFood ételt, amelyben grammra pontosan ki van számolva, milyen tápanyagból mennyi kerüljön a tányérjába, beregisztrálod online edzésprogramokba, rágod a fülét a terápiával, mégsem képes változtatni! Ez kétszeresen ördögi kör, mindkettőtök számára.

Egyrészt, ha mindennemű felelősséget magadra veszel, minden döntést te hozol meg, és mindent, ami a megvalósításhoz szükséges, te intézel el, akkor a kövér ismerős nem lesz képes önmagához felelősséggel viszonyulni. Ugyanúgy nem szerzi vissza a kontrollt a saját szokásai és gondolatai felett. Ha mégis elindul a folyamat, de előbb-utóbb kudarcba fullad, a kapcsolatotokat is megpecsételi. A kudarc kettős lesz. A te részedről: nem képes miattad változni, és már nem is bírsz többet tenni, nem vagy sem elég fontos, sem elég erős. Ő pedig felismeri: nem csak a saját, a te életedet is tönkreteszi.

Bármennyire nehéz, az első lépés a változás felé az, hogy a kövér ismerősöd felismerje, mire van szüksége, fogalmazza meg, és utána ő kérjen segítséget. Te ebben az egyben nem tudsz neki segíteni.

„Csinálom veled!”

A legnagyobb önfeláldozás a részedről, egyértelmű. Ha nem is szégyellsz minket, akkor is rááldozod az időd, energiát és pénzed, hogy olyat egyél, amit nem kívánsz, ne tudj tisztességesen sportolni és a többi. Úgy gondolom, senki nem várhatja el tőled, hogy ennyire alkalmazkodj hozzá (legfeljebb, ha a saját, még tinédzser kor előtt álló gyermekedről van szó, ebben az esetben viszont nem a fogyasztása kell, hogy a célod legyen, hanem a lelki megerősítése, megértése és minél több, az ő szeretetnyelvének megfelelő figyelem és odaadás biztosítása). Kövérként kifejezetten ijesztő élmény, amikor sportos ismerőssel közösen „tornázunk”, amit én „tartok”, azaz próbálok a szokottnál is több erőfeszítést tenni, még jobban teljesíteni, miközben látom, hogy az én félhalálom alatt a másik izmai át sem melegszenek. Ez engem rombol, neki pedig lelkiekben fárasztó élmény, le is szoktam az ilyesmiről.

Hacsak nem kéri kifejezetten az illető, ne erőltesd a fogyókúrát, mint közös programot. Embere válogatja, hogy ki hogyan áll a kérdéshez, én pl. beleőrülnék, ha a barátaim azért nem csemegéznek finom tortaszeletet, mert én almára vagyok kárhoztatva (indokolatlanul nagyon nem szeretem az almát, fogalmam sincs, miért). Mások attól őrülnek meg, ha nekik nem jár ki a sütizéskor az a szelet torta. A lényeg, hogy beszéljetek róla, és kössetek kompromisszumot!

Mindent egybe vetve tudnod kell, hogy hatalmas dolog, ha segíteni akarsz annak, akinek meglátásod szerint szüksége van rá! Ezt ő is biztosan tiszteli, értékeli benned. Ahhoz viszont, hogy a támogatásod sikeres legyen, néha pont, hogy kevesebbet kell nyújtanod, és minél többet beszélni, kérdezni, megérteni a másikból.

Az életmódváltás, mint valós gondolkodás- és életvitel szerinti minőségi fejlődés csak akkor érhető el, ha a felszínes, tettekben megnyilvánuló szint alá merülve, a fejünkben is új alapokra helyezzük az önmagunkról, az egészségről alkotott képet. Ennek részeképp étkezési zavarosként fel kell ismernünk, mikor mi okozza a falásrohamokat, vagy ahogyan a nagyközönség nevezi, a stresszevést. A kettő, ha nem is szinonima, de hasonló jelenség. Nézzük, mik okozhatnak stresszevést!

Kezdjük az elején: stresszevésnek a negatív érzelemdömping által generált falásrohamot nevezem. A házibarkács definícióm szerint a falásroham eredete messze nem csak a negatív érzelmek, mint az ijedtség, a düh, a szomorúság, a kielégítetlen szeretetvágy stb., bármilyen kezelhetetlennek bizonyuló érzelem kiválthatja. A falásroham tompítja az érzékeket, gyors, érzelmileg „kiegyenlítő” hatása miatt szinte bármikor rátörhet az emberre, egy kellően erős inger van ránk hatással. A stresszevés tehát – az én értelmezésemben – mindenképp negatív előjelű. Önkényes tudálékoskodásomat alátámasztandó a saját tapasztalataim alapján három tipikusan stresszevést kiváltó helyeztet definiáltam – amikor pedig a probléma és megoldásának köszönőviszonyban sem kéne állniuk az étellel.

Az abszolút legerősebb stressz-faktor: a félelem

Ki ne félne valamitől? Koronavírus sem kell, hogy aggódjunk az időseinkért, az idősek ápolásába belerokkanó ismerősökért, az egyetemi felvételi miatt ideges fiataljainkért, a megélhetésünkért, a szerelmünk hűségéért, hogy nem fogunk jól lakni a napi ételadagunkkal, napestig sorolhatnánk. A stresszevés akkor következik be, ha a félelmet nem értjük meg, és nem törekszünk a lehetőségeinkhez mérten feloldani azt. Például, ha az állásunk miatt aggódunk, akkor annyit tehetünk, hogy magunkhoz képest jól teljesítünk, készségesek és segítőkészek vagyunk a kollégákkal és a felettessel, és nyitott szemmel járjuk a világot, hogy B vagy C tervünk is készen álljon vész esetén.

Ami engem illet, a napjaimat azzal töltöm, hogy boncolgatom a beazonosított félelmeimet, és kitalálom, mit miképpen lehetne enyhíteni. Jelenleg olyan tekintélyes lista gyűlik, hogy ennél több nem telik, apránként haladok csak a megvalósítás felé.

Beszerzetlen hiánycikk: az elismerés

Ha rászánjuk magunkat, hogy magunkhoz képest jól, egyenesen kiválóan teljesítsünk, elvárjuk, hogy honorálják azt. Mindegy, hogy egy családi vitában a győztes érv kijelentéséről, egy munkahelyi sikerről, vagy egy remegésig hajtott edzés elvégzésééről van szó, fontos, hogy azt tapasztaljuk, mások is látják, értékelik az eredményeinket.

Amondó vagyok, hogy sokunk azért nem tud örülni a saját sikereinek, mert egyszerűen meg sem tapasztalja, hogy milyen elégedetten tekinteni önmagára – ha nem látunk rá példát, nehezen tanuljuk meg saját kútfőből, hogyan is kéne viszonyulnunk a magunk teljesítményéhez. A coachok hangzatos tanácsai szerint nem kell máshoz mérnünk magunkat – ez részben igaz, de ameddig nincsen meg a saját viszonyítási pontunk, lehetetlen fejlődni, alakítani a gondolkodásunkat "külsős" referenciapont híján. Az elismerés azoktól, akik fontosak számunkra, és akiknek a véleménye meghatározó, igenis kiemelt jelentőségű.

Két dolgot tehetünk, magam mindkettővel kísérletezem. Az egyik, miszerint harmadik féltől várok elismerést, pl. kommunikációs szakemberként nem egy kollégától vagy a megbízótól, hanem az újságírótól várom, hogy jelezze, érdekes anyag készült a számára. Ha írok egy patent(nak vélt) novellát, akkor egy folyóirat-szerkesztőtől várom a megerősítést, van-e helye a történetemnek az ő lapjában. A másik módszer, hogy barátokat, ismerősöket explicite megkérdem, adott – szerintem fontos mérföldkavics – tettemről mit gondolnak, ők hogyan látják. Ez utóbbi veszélyes terep, ugyanakkor elengedhetetlen, ha nem akarok szembekötve, fülemre tapasztott kézzel egyensúlyozni egy szakadék peremén.

Parlagon heverő képességek: a produktivitás

Megint oda a nap, nem csináltam semmi érdemlegeset, most meg minek álljak neki, este már amúgy sincs erőm, nem pörög az agyam. Vacsorázom és irány az ágy, bekapcsolok egy sorozatot, majd holnap, holnap már tényleg.

Rossz hír, hogy nem. A tettekre, produktivitásra szükségünk van. A tétlenség érzése, az eredményesség hiánya belülről mar, lassacskán építi le az önértékelést és az önbizalmat, nem csoda, hogy a túlevők jolly joker eszköze a falásroham ilyenkor is felbukkan, ezzel enyhítve a tompa fájdalmat.

Az én trükköm: minden nap csinálok valamit, ami értékelhető a saját megítélésem szerint. Legyen szó takarításról, regényírásról, munkáról, edzésről, de valami minden napomban akad, ami miatt nem mondható teljesen üresnek. Nem segít mindig, de sokszor hasznos.

Akárhogy is, hosszú út áll előttem. Remélem, a fenti pontok segítenek neked, hogy te is végig gondold, mi minden áll a sikeres életmódváltásod útjába!