A szavaknak erejük van, megbélyegeznek, torzítják az önképet mind egyéni, mind közösségi, de akár társadalmi szinten is. Meggyőződésem, hogy a rossz kommunikáció felelős egy csomó felnőttkori testi-lelki problémáért, a kövérséggel való küzdelmet is jócskán nehezíti, függetlenül attól, hogy mi volt az eredeti szándék vele. Egy sokrétűen káros bölcs tanács után elemezzük ki a kedvenc jóakaró intelmem, a „Ne bűnözz!” felszólítást!

Nem kell feltétlen szakirodalmat olvasni ahhoz, hogy belássuk, micsoda pusztítást végezhetnek a rosszul vagy rosszkor használt szavak – bár érdemes! –, elég szétnézni a szűk környezetünkben, és levonni a tanulságot: a kisgyerek, akit születésétől menetrendszerűen hülyéz le a családja, cseperedvén sem válik a legélesebb késsé a fiókban. Kivételek persze akadnak, de az emberek többsége hajlamos elhinni az őt minősítő mondatokat. Főleg, ha azok olyanok szájából származnak, akinek a véleménye fontos a számára, legyen szó szülőről, testvérről, barátról vagy szeretőről.

Csokievés mint vallásos értelemben vett bűntett

A bűnözés szó általános definíciója a következő: A bűn filozófiai-erkölcsi fogalom, amely valamely erkölcsi előírás megszegését („a bűn elkövetése”) vagy az erkölcsi előírás megszegésével felálló állapotot („a bűnben élés”) jelöli, gyakran vallásos szövegkörnyezetben használt. Más szóval, a bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit az adott erkölcsi norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart.

Az európai keresztény hagyományban a hét főbűn egyike a mohóság, így érthető, hogyan alakulhatott ki a csokikockákat behabzsoló gyerekek megbélyegzése. A legfőbb gondom ezzel, hogy ma már valódi, hitből fakadó meggyőződés nélkül egymás megalázására, jobb esetben csak kioktatására használjuk a bűnözés kifejezést. Ha valakinek igenis örömforrást jelent egy falatka édesség, és megtanulja, hogy annak értékelése bűn, úgy a kettő fogalom tudat alatt összeforrhat: ami engem boldoggá tesz, az valójában rossz. Esetleg: az csak rossz lehet, ami nekem fontos vagy nekem tetszik.

Amúgy a kifizetett kakaóscsiga elfogyasztása nem akkora para

Túlevők esetében ez a beidegződés azért is komoly probléma, mert ameddig az ember nem tudja magának megbocsátani, hogy úgy él, ahogyan, ameddig nem képes tisztelni magát aktuális valójában (mondjuk kakaóscsigát emésztgetve), addig nem tud elvonatkoztatni, képtelen lesz változtatni. Öngyűlöletből, önmarcangolásból még nem vezet út a fejlődés felé, először meg kell tanulni a rossz érzésekkel és tapasztalatokkal együtt élni, hogy melléjük felsorakozhassanak a jók.

Erre a gondolatmenetre épülnek terápiák, de akár pl. az anonim alkoholisták vagy anonim túlevők lépései is.

Mit mondj a „Ne bűnőzz!” helyett annak, akinek jót akarsz?

Leginkább semmit. Bizony, ennyire egyszerű. Túlevőként azt megélni, hogy egyszerűen békén hagynak, és nem foglalkoznak az étkezési szokásaim visszásságaival, elképesztő élmény. Mintha nem az számítana, mit eszek, hanem én magam, mármint a személyem, intellektusom, humorom, lényem, vagy a tököm tudja. Mit okozhat ez hosszabb távon?

1. Ha látom, hogy te elfogadsz, könnyebben fogadom el magamat én is.
2. Ha látom, hogy nem ítélkezel, képes lehetek én is másképp nézni magamra.
3. Ha elhiszem, hogy fontos vagyok neked, önmagam számára és fontossá válok.

És ha már fontossá válok magamnak, akkor képtelen vagyok szembe nézni a szomorú igazsággal, hogy az életmódom nagyon nincs rendjén, változtatnom kell. Ekkor lehet, hogy segítséget is kérek. Ameddig viszont nem bennem születik meg az igény a változtatásra, minden bántó mondatoddal távolabb löksz attól, hogy valódi fejlődést érhessek el.

A bűnöző jelzőt meg hagyjuk meg azoknak, akik milliárdokat sikkasztanak, bankot rabolnak, állatokat kínoznak vagy embert ölnek. A rossz beidegződéseket hagyjuk meg azoknak, amik valójában: fejlesztendő, átalakítandó szokásoknak. 

Ha érdekel a téma, mélyedj el benne! Erving Goffman általános másikja megmutatja, miképp és mennyire fontos a visszajelzés, Eric Berne azt boncolgatja, hogy bizonyos, elsősorban szavak szintjén megjelenő szerepekbe való kényszerítés milyen kommunikációs zavarokat okozhat, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mivé nőheti ki magát mindez a társas érintkezések során. Forgács József megteszi, méghozzá könnyen érthető módon.